Siker: legyen vagy elég, ha úgy látszik?

„A mögöttes érzelem, ami az ego minden tevékenységét irányítja: a félelem. A »senkinek levéstől« való félelem, a nem létezéstől, a haláltól való félelem. Az ego minden tevékenysége végső soron arra irányul, hogy megszüntesse ezt a félelmet, ám maximum annyit képes tenni, hogy azt ideiglenesen elfedi egy bensőséges kapcsolattal, valamilyen új tulajdon megszerzésével, vagy ilyen-olyan nyereséggel.” (Eckhart Tolle: Új Föld)

Valakik és valamilyenek szeretnénk lenni. Amiben – az eddigi ismereteink és tapasztalataink alapján – hinni tudunk, hogy „működne”, örömet és sikert hozna nekünk. De most még nem vagyunk ilyenek. Hogy milyenek vagyunk, azt talán nem is látjuk pontosan, de nem „olyanok”. Ez egy távolság, amit a fejünkben remekül el tudunk képzelni: nyúlunk a vágyott felé, de nem érjük még el. Nyújtjuk a karunkat, a szemünket meresztgetjük. Egy szikrányi figyelmet sem adunk a mostnak, csak elégedetlenek vagyunk magunkkal, mert nem tudunk egyenest oda ugrani, ahol lenni szeretnénk, vagyis nem tudunk egy egyszerű – hisz’ egyszerű, miért ne tudnám megcsinálni? – döntéssel egy csapásra megváltozni: „Mostantól én olyan vagyok!” Nem is biztos, hogy megváltozni akarunk, csak annyit, hogy mások lássanak minket olyan embernek, ami az elképzeléseink szerint a jó/sikeres/boldog/vidám (megfelelő aláhúzandó!) ember.

De mi történik akkor, ha ezt elérjük? Valóban fontos, hogy ilyennek lássanak? Igen! Fontos, hogy sikeresnek lássanak, mert akkor szívesebben vannak velem, sőt keresik a társaságom, hamarabb eszükbe jutok, ha például munkát adnának. Ez pedig – kell-e magyarázni? – nekem nagyon jó! Egyrészt az elismerés, a rengeteg pozitív visszajelzés, meg hát akkor – ha erről beszélünk: a munka, ami által megteremthetem mindazt, amire vágyom.

Ezek után kérdés-e, hogy 1. jól körül kell határolnom, milyen ember az, aki minderre képes?, 2. ki kell találnom, hogyan válhatok ilyenné?

Gondolkodom: tehát most azon dolgozom, hogy mások fejében képeket, képzeteket hozzak létre? Saját magam helyett másokkal foglalkozom? Nem dolgokat csinálok, amik boldoggá tesznek a pillanatban, hanem az erőmet és az elmémet mint eszközt másokra használom fel és el? Igen. Hát milyen szép nap ez! Csak fölösleges.

Egyáltalán, honnan tudjam, hogy ők mikor és mitől tartanának sikeresnek? Mi van, ha teljesen mást várnak, mint amihez nekem kedvem van, amire képes vagyok?

Aztán, ha – tegyük fel – ügyesen elértem, és sikeresnek látnak, akkor mi lesz? Én is érezni fogom? Jó lesz nekem, hogy mások a nevem hallatán irigykedve hümmögnek? Azt én úgysem látom, hallom, az igazat meg úgysem mondják meg a szemembe. De ha megmondják – ha megmondják! -, akkor elégedett leszek, hogy más ember fejében jó dolgok keletkeztek rólam? És akkor azt még nem is tudom, hogy saját magához képest, a saját magáról szóló kérdéseihez és válaszaihoz képest a rólam létrehozott kép mennyire számít jónak? Vagy azért önmagát sikeresebbnek tartja – kénytelen, különben fáj -, és esetleg ezért nem hajlandó az én sikeremet elfogadni. De az is lehet, hogy épp fordítva lesz: elhiszi, hogy az a siker, ami nekem van, és az meg neki nincs.

No, de akkor most végül nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek sikeres? Miért ne? Élek akkor is.

Kapcsolódó bejegyzés: „Az élet érvényesülő ereje vagyunk az univerzumban

Email this to someoneShare on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrShare on LinkedInPin on Pinterest